Nem árulok el vele nagy titkot, meg aztán nem is különösebben érdekes, de az európai politikusok közül nekem Mark Rutte az egyik legszimpatikusabb.

március 8. Nemzetközi nőnap, mint rendesen.

Elkeserítő, hogy mindig van lejjebb. Az ember hajlamos azt hinni, már réges-régen kimerült az aljasság árukészlete, de nem. Közel sincs így.

Ebben a romlott világban időnként könnyet fakasztóan szép virágok nyílnak.

Az uniós ügyekért felelős miniszterek holnap ülnek össze, hogy döntsenek az EU hétéves költségvetéséről.

Nekem egyre inkább úgy tűnik, a koronavírus lappangó üzemmódban kezdi beteggé tenni a kormányzati kommunikációt.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Végtelenül szomorúnak tartom ugyanis, hogy az Európai Bíróságnak a lex CEU-t elmeszelő határozata tényleg megkésve rendezi a viszonyokat.

Sokat törtem a fejem azon, miképp lehet sikerként kommunikálni a következő 7 éves ciklus költségvetésével kapcsolatos közösségi döntést a mi sajátosan magyar, vagy talán inkább orbáni nézőpontunkból.

Most valami nagyon durva káromkodásnak kellene kitörnie belőlem. A dühnek utat kell találnia, különben belülről veti szét az embert. De szerintem nemcsak belőlem.

Általában irigyelni szoktuk a skandináv országokat. Persze ízlés dolga.