Iszonyú mélyütést kapott tegnap a magyar ellenzék, a magyar demokrácia, a magyar szabadság, a magyar jövő. Olyat, amelyből rendkívül nehéz lesz felállni.

A demokrácia, a szabadság, a jövő persze nem maradhat tartósan padlón. Az ellenzéknek viszont talán nem is kellene erőltetnie a felállást. Jobb, ha marad a földön, s átengedi a ringet másoknak. Mivel sikerült bebizonyítania tökéletes inkompetenciáját, s mivel a feladatát – a választói érdek képviseletét – a parlamenti arányokra való tekintettel továbbra sem lesz képes ellátni, az egyetlen tisztességes lépés az volna a részéről, ha az ellenzéki képviselők nem vennék át a mandátumukat, s abban az egységben, ahogy elbuktak, egyszer s mindenkorra visszalépnének a politikától.

Az okokon majd jó hosszú ideig vitatkoznak a politológus szakértők. Az ő beszédük szinte mindig valódi tét nélküli. Ha tévednek, elég széttárni a karjukat. Az okokat persze fel kell tárni. Szóba fogják hozni az orosz-ukrán háborút, s megállapítják majd, hogy erre a konfliktusra a Fidesz a választás szempontjából – Orbánt feltüntetve a béke apostolaként – sokkal jobban reagált. Megállapítják majd azt is, hogy Márki-Zay alkalmatlannak bizonyult az ellenzéki összefogás vezetésére. Lesz, aki ezzel összefüggésben szóbahozza majd Karácsony Gergely felelősségét a visszalépése okán. Aki kicsit mélyebbre ás, felveti majd, hogy mi a jó fenének kellett az előválasztás második körébe három jelöltet átengedni kettő helyett, hiszen úgy Márki-Zay sehol nem lett volna.

Mindez igaz ugyan, ám csak a felszínt érinti. A bajok sokkal mélyebben gyökereznek. Amikor Ady hazatért Párizsból, A Tisza-parton című versében így ostorozta a hazai viszonyokat: „Gémes kút, malom alja, fokos.” Utálták is érte. Aki tükröt tart az ember elé, azt gyűlölni szokás. A helyzet Ady óta alig változott. A vers szövegén ma mindössze ennyit kellene változtatni: Pataky, Kis Grófo, Győzike. S ahogy se a gémeskút, se a malomalja, se a fokos nem tehetett arról, hogy akkor ott tartottunk, ahol, úgy Patakyra, Kis Grófora és Győzikére sem neheztelhetünk amiatt, hogy a nevük a választás másnapján leírhatóvá teszi Magyarországot. Ahogy Bödőcs Tibor mondja a Ruszkik, haza, család című kilencpercesében, a békemenet élén Győzike szellemileg felfelé lógott ki a környezetéből.

Elnéztem Győzike lelkesedését, a szeme ragyogását a vele készült interjúban. Itt tartunk. A választói többség igazi arca lehet ő. Patakyval és Kis Grófoval együtt. Mondom, nem ők tehetnek róla. Mások tették őket a rendszer emblematikus figuráivá. E módszer működőképessége a választási eredmény valódi, fundamentális okaira hívja fel a figyelmet. Hihetetlen, mennyire nem értjük továbbra sem Európát, a demokráciát, az emberi szabadságot, egyáltalán a 21. századot. Meggyőződésem szerint ennek legalapvetőbb oka a magyar társadalom képzetlensége. Pontosabban a magyar közoktatás anakronisztikus jellege és színvonala. Mi mással lehetne magyarázni azt a szinte felfoghatatlan tényt, hogy a rezsim legjelentősebb bázisa épp veszteseiből, a legszegényebbekből, a kisemmizett emberek tömegéből verbuválódik.

Ameddig ezeket a tömegeket Magyarország nem emeli fel az önmegértésnek arra a szintjére, ahol egy állampolgár érdemben képes gondolkodni önmagáról, a saját érdekeiről, a saját jövőjéről, addig marad az egyistenhitnek ez a mostani, kiforgatott változata, amelynek keretei között egyedül Orbán Viktorban látják boldogulásuk zálogát. E szellemi felemelkedés híj án lehet hülyíteni a népet, hogy a békét csak a vezér képes biztosítani, a gyerekeket csak ő tudja megvédeni, s a jólét is kizárólag rajta múlik. Ám ez a rendszer előbb, vagy utóbb rá fog rohadni a NER-re. Olyan működést tartanak fenn, amely belülről fogja felzabálni önmagát.

Kétharmad mellett a rezsim legitimitását kétségbe vonni nem lehet. A parlamentbe bekerült, könyvégető szélsőjobbosokra tekintettel a Fidesz körül ráadásul meg lehet teremteni egy konszolidáltnak hazudott, jobbközép feelinget. Azonban még kétharmad sem tesz igazzá egy politikai gondolkodásmódot és értékrendet. Attól, hogy nagy tömeg ordítja együtt, hogy ria, ria, Hungária, vagy azt, hogy Viktor, Viktor, Viktor, az ilyen megnyilvánulások hátterében meghúzódó állítások még nem lesznek igazak. Orbán narratívája mára olyan helyzetet teremtett, hogy Magyarországot meg kell menteni. Ehhez azonban el kell felejteni a jelenlegi arcokat, s az egész jelenlegi politikai struktúrát. Négy év áll rendelkezésre ahhoz, hogy újra végig menjünk egy olyan úton, amelyet 1985 és 1989 között jártunk be. Új arcokkal, új politikai erőkkel, fiatalokkal. Az ellenfél hasonló, mint amilyen akkor volt. S erre az útra nem egy hosszabb pihentető regenerálódás után kell rálépni, valamikor ősszel, vagy később, hanem most, ha lehet, még a mai napon.

Képek forrása: 24.hu / telex.hu - Ajpek Orsi / AFP - Kisbenedek Attila