Megnéztem újra Borkai 1988-as szöuli gyakorlatát. Azt, amellyel harmadmagával felült a lólengés világának tetejére. Lélegzetelállító, hátborzongatóan gyönyörködtető volt most is. Koncentrált, tűpontosságú.
Ennél akkor a világon senki nem tudott tökéletesebbet. Se szebbet, se jobbat. Abban az időben valahogy mindenki tudta és tette is a dolgát. Demszkyék tavasszal létrehozták a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, majd ősszel a Szabad Demokraták Szövetségét. Kövér az MSZMP KB Társadalomkutató Intézetének segédmunkatársaként szorgoskodott, hogy aztán március 30-án Orbánékkal együtt megalapítsa a magát liberális, radikális és alternatív erőként meghatározó Fideszt, s megszerezze az 1. számú tagkönyvet.
Borkai a tornával foglalkozott. Méghozzá világszínvonalon. Emlékszem, az emberek arról beszéltek, hogy Magyar Zoltán 1976-os és 1980-as olimpiai aranya után lólengésben tutira évtizedeket kell majd várni arra, hogy megismétlődjön a csoda. Aztán jött Borkai és megcsinálta. Egy egész országot képviselt, s egy egész ország volt büszke rá. Ahogy Egerszegire, Darnyira és Szabó Joera, Sike Andrásra, a kajak-kenusokra, meg az öttusázókra, hogy csak arra a 11 aranyra utaljak, amit ott szereztek a sportolóink. Tényleg, kis túlzással egy egész ország úszott örömmámorban, s élvezte a közelgő változások első szellőit. A hangsúly persze itt és most azon van, hogy egy egész ország.
Nekem később aztán már Egerszegi 2002. áprilisi felbukkanása is fájt egy kicsit Pokorni mellett, a Parlament előtt felállított színpadon. Kokó és Grosits jelenlétét annyira nem, Lázár Ervinét azonban legalább ennyire fájlaltam. Vele és Egerszegivel valahogy úgy voltam, mint a kokárdával. Nem akarom túlgondolni a dolgot, de nagyon mélyen, s hosszú időre elszomorodtam miattuk. Azóta is úgy vélem, hogy egy olimpiai bajnok, aki mindannyiunk büszkesége, s akit méltán és joggal tisztel meg az ország egésze az életjáradékkal, tartsa távol magát a társadalmat megosztó direkt politizálástól. Nyilván senki nem korlátozhatja abban, hogy legyen határozott álláspontja politikai kérdésekben is, de had’ őrizzem meg róla azt a képet, ahogy a táv végén becsap a célba, vagy ahogy lefeszített lábfejjel átlendül a ló kápája felett. De talán tévedek ebben is.
Azt mondják, Borkai polgármesterként egész jól csinálta a dolgát. Meglehet. Miért is ne hinném. Mégis, most azt látom, hogy megint elveszítettünk egy közös nevezőt, ami összeköthetett bennünket, magyarokat. Amit tett, az önmagát minősíti. A jóérzésű emberekből viszolygást váltana ki akkor is, ha nem volna közéleti szereplő. Csak akkor a híre nem feltétlenül jutna el a szűkebb környezetén túlra. Így azonban csak újabb parázs a tűzre. Már elkezdték, hogy Gyurcsány ármánykodása az egész, s előbb utóbb nyilván Soros neve is felbukkan majd az esettel összefüggésben. Mi meg, a köz, egymás torkának esünk megint. Ha megjelenik ez a poszt, engem majd Soros-bérenceznek, én visszamorgok rájuk, miközben persze tudjuk jól, hogy ettől egyikünknek sem lesz jobb. Holott – ha csak csekély önmérsékletet is mutatna az a bizonyos hatalmi elit – mi egész jól elvolnánk egymással. Őket hagynánk, hogy kevésbé látványosan rabolják le az országot, mi pedig, ha így kicsit többet hagynának a zsebünkben, békésen ellennénk egymás mellett egy kocsmában, egy korsó hűvös sör habjában gyönyörködve.
De nem. Ennek az elitnek sehogy nem akaródzik tetszeni, ha mi megbékéljünk egymással. Talán attól tartanak, hogy a végén még eszébe jut valakinek az egész brancsot úgy elküldeni a francba, hogy nyomuk se maradjon. Amíg azonban képesek összeugrasztani bennünket egymással, addig nem, nem lehet más a politika. Addig csak ők sütögetik a pecsenyéjüket. És nem kímélnek senkit. Borkait még visszalépni se engedik. Pedig így hamar kikerülhetne a figyelem középpontjából, s legalább ezzel enyhülést hozhatna a családjának. Új jelöltet azonban már nincs módjuk a helyébe állítani, végig kell hát csinálnia szerencsétlennek az egészet. Ha visszalép, elvileg a ciklus végéig ellenzéki polgármestere lehet Győrnek. Ha mégis győzne vasárnap – Magyarországon bármi megtörténhet – úgy majd egy idő után lemondatják, s egy új választással juttatnak új embert a helyébe. Beáldozzák őt is és a környezetét is, csak ez a fontos város megmaradjon nekik.
Tegyék. A történtek után nem tudom sajnálni Borkait. A lólengés olimpiai bajnoka tolja az ikerpár egyikét hátulról. Az életjáradék meg jár neki. A családvédelem felkent apostola pedig, Novák Katalin, a Fidesz alelnöke, egy jászberényi bölcsőde avatáson (!) annyit bír hozzátenni mindehhez, hogy szerencsétlen, ami történt, alapvetően magánügynek tekinti a jachtos orgiát, és hát ugye vannak, akik elbotlanak, hibáznak. Meg hogy, amit Borkai tett, az nem volt pédaértékű. Mi van? Nem példaértékű? És magánügy? Van ugye egy keresztény értékrendet deklaráló alaptörvényünk. Van egy ennek szellemében működő párt, amely a KDNP-vel (!) együtt vezeti ezt az országot. Ennek a pártnak az egyik közszereplő tagja – tudomásom szerint még nem rúgták ki a Fideszből – elismeri, hogy van alapja a róla közzétett képeknek. Könyörgöm, ugye egyetlen komment sem fogja azt állítani, hogy ez így normális?
És nem tanulnak semmiből. Pedig ott volt előttük a szombathelyi példa, hajóstól, csajostól, fogínydörzsölésestől. Nem. Ők csinálják tovább, mert már tényleg mindent megengedhetnek maguknak. Vagy ha mégse, annak ki kell derülnie vasárnap.
Képek forrása: jochapress.hu / olimpia.hu
