Csillagszóró éjszakák

2019. szeptember 15. - Blogger Bob

Vannak helyzetek, amikor a hallgatás az egyetlen hiteles reakció. Amikor olyanok mennek el, akik a legkülönbözőbb okokból fontosak a számodra.

Ilyenkor tényleg nehezen jönnek szádra a szavak. És van az, amikor egyik távozik a másik után, s te egyszerűen képtelen vagy elhinni, hogy ez megtörténhet. Gyülemlik, egyre gyülemlik benned a csönd, érzed, hogy valami végleg megszakad, s végül aztán kiszakad belőled e reménytelenség. Mert az, ami utánuk marad, már nem csönd. Velük egy olyan világ veszett el örökre, amely meg talán soha nem is született. Olyan világ, amelyről ha gyanakodva méregetjük is egymást mi, itt maradottak, mivel ahányan vagyunk, annyi felől nézzük, tudva, tudatlanul, talán mégis közösen álmodtunk. Ez a lehetséges közös álmunk veszett velük oda.

elmentek.jpgMert az nem lehet, hogy ne vágyjon az ember szeretetre, tiszteletre, kölcsönös megértésre, megbecsülésre, a jóra, a melengető nevetésre. Acsarkodunk egymásra napról napra ebben az őrült valóságban. Képtelenek vagyunk elhinni, hogy akarhat jót a másik is. Addig forgatjuk a szót, amíg hibát nem lelünk a másik mondandójában. S persze, ha nem áld meg a sors a tűpontos fogalmazás képességével, mint mondjuk Esterházyt, akkor bárki mondataiban találhat a bizalmatlanság kapaszkodót.

Olyan jó volna egyszer felismerni, hogy amiről éjszakánként álmodunk, az ugyanaz a világ, amelyről a másik is álmodik. Pedig aligha lehet másképp. 2019 halottjaiban ezt a világot siratom. A vagabund Ungvári Tamás világát. Amiről mindannyian álmodunk. A szó legszorosabb értelmében a birtokában volt. Egy részét bejárta, a többit elolvasta. Ismertem ugyan személyesen is, ám bensőséges barátságot az ő mérhetetlen tájékozottsága, olvasottsága mellett aligha remélhettem. Szerettem volna felkérni egy előszó megírására készülő könyvemhez, de ebből már nem lesz semmi. Ha a megszerezhető tudásnak az övéhes képest csak töredékét sikerülne az agyakba csepegtetnie a közoktatásnak, jobb hely lenne a világ.

Heller Ágnest nem ismertem, soha nem is találkoztam vele. Ha semmi mással, csak a Reneszánsz ember című könyvével ajándékozta volna meg a világot, s a gyűlölködők a kezükbe vették volna, ma egy-egy választás csupán napfogyatkozas.jpga társadalom finomhangolása volna talán, s nem háború. Emigrációba azok miatt kényszerült, akiktől a rendszerváltás idején az egész nemzet egy emberként akart megszabadulni. Ha az ő gondolkodásának pontossága, gyorsasága, tisztessége és kérlelhetetlensége elvárás volna az úgynevezett politikai elittel szemben, akkor üresek lennének a parlament széksorai. Olyan társadalomról álmodott, amelyről József Attila is. Közös nevezőnek ennyi is bőven elég lehetne.

S a nyár után a kora ősz újabb halottakkal borong. Naponta többször járok a Lehel Csarnok környékén. Persze tudtam, de ki gondol vele türelmetlenül várakozva a csúcsforgalomban, hogy ifj. Rajk László tervezte. Ott van velem minden nap ez a különös épület, s hogy ott van, megszoktam. Megszoktam, ahogy a Renzo Piano és Richard Rogers tervei alapján épült Centre Pompidou-t is megszokták a párizsi kerület lakói. Mi Rajktól kaptunk valami szerethetőt. Elég lett volna ennyi is, hogy tisztelettel gondoljunk rá. Ám hogy a közösen álmodott világunk meghatározó figurája volt ő, azt a politikai pályafutása is jelzi. Azon kevesek közé tartozott, aki a rendszerváltásban játszott szerepe okán magasra kapaszkodhatott volna. Ő azonban 2009-ben többed magával kilépett az SZDSZ-ből, mert megítélése szerint a párt eltávolodott az általa addig képviselt alapértékektől.

szinhaz.jpgAztán elment a Tanár úr is. Talán neki köszönhetem a legtöbbet. Az biztos, hogy Marton Lászlónak helye van abban a világban, amelyet közösen álmodunk. Még azokéban is, akik beálltak a gyűlölködők sorába. Mindent tudott a színházról. Öröm volt vele dolgozni. A Vígszínház – megannyi rajongva szeretett barátom mellett is – igazából ő volt nekem. A személyesség miatt vele kapcsolatban fogynak el leghamarabb a szavak. Az ő jelenlétében az a világ, amelyről beszélek, mintha itt is velünk lett volna.

És most Konrád György. Személyesen őt sem volt szerencsém ismerni. De azt tudom, hogy bármerre jártam Európában – persze hiányos minden felsorolás, épp ezért fogom szándékosan rövidre – Márai és Esterházy mellett az ő könyvei mindig megtalálhatók voltak a könyvesboltokban. Jóhírét vitte Magyarországnak. És ez a „jó” mérhetetlenül fontos. Ma annyian rombolják ennek a kis országnak a hitelét, hogy Konrád és a többi, valódi értékeket képviselő személyiség nélkül talán már el is tűntünk volna Európa térképéről.

gyrtyalang.jpgEzeken az – Adyval szólva – csillagszóró éjszakákon azon gondolkodom, ha ők elmentek, bennünk, maradókban lesz-e elég kitartás keresni, felkutatni és belakni azt a világot, amelyben újra otthonra lel minden magyar?

Képek forrása: Antibi / szinhaz.hu / pestisracok.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://bloggerbob.blog.hu/api/trackback/id/tr9415093896

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.