Vajon mennyire kell szervilisnek lenni ahhoz, hogy az ember leírjon, mi több közzé tegyen egy olyan mondatot, amit az origo.hu tegnap megjelent cikkének címében olvashatunk a magyar nyugdíjakról? „Európai élmezőnyben a magyar nyugdíjasok életszínvonala”.

Őszintén szólva, az fel sem merül bennem, hogy az írást jegyző Kovács András akár a legcsekélyebb mértékben is komolyan gondolja, amit leírt, mert akkor a fentinél sokkal súlyosabb ítéletet kellene mondanom róla.

Kutyasétáltatás közben gyakran találkozom ágakat, apróbb gallyakat gyűjtő idős emberekkel. Persze, hogy felötlik bennem Munkácsy festménye, a Rőzsehordó nő. Szerencsére, ezeknek a mai erdőt járó embereknek a többsége nem olvassa az origo.hu-t. Azért kíváncsi volnék, mit szólnának a portál objektív tényekre épülő cikkéhez.

Meglehet, együtt éreznének a többi európai nyugdíjassal, akiknek még az övékénél is sanyarúbb a sorsa. De az sem kizárt, hogy fognának egy vastagabb botot, s felkeresnék azt, aki képes ekkora ökörséget leírni.

Apropó Munkácsy. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Valahol nyilván én is örülök annak, hogy a trilógia végtelennek tetsző történetének végére pont kerül. Viszont az – s ebben nálam sokkal hozzáértőbb művészek és művészettörténészek rosszallására is támaszkodhatok – szóval az komolyan érdekelne, melyik aukciós házban zárult volna a Golgota licitje 3 milliárdnál. Ez irdatlan pénz. Tudom, léteznek ennél magasabb leütési összegek. Azt is tudom, mennyire fontos nekünk, hogy ez a három kép együtt legyen. Hozzáértés híján olyan összevetésekbe bele se mernék menni, hogy ez az összeg hány, ugyancsak emblematikus magyar festmény értékének felel meg, illetve, hogy bizony Munkácsy megítélése sem egyértelmű a művészettörténészek körében, továbbá, hogy létezik olyan Munkácsy alkotás, amelyet a szakma jóval magasabb színvonalúnak tart. Egy ilyen kérdés maradjon a szakma belügye. De 3 milliárd, az mégis csak 3 milliárd.

Visszatérve a hazai nyugdíjakra, közismert tény, hogy szerencsétlen angol, holland, német nyugdíjas – kis túlzással – tömegek kénytelenek a téli hónapokban a világ olyan részeire száműzni magukat, ahol átvészelhetik az otthoni nagy hidegek időszakát. Spórolnak azzal, ha Ausztráliába, vagy tudom is én hova emigrálnak. Tavasszal aztán visszatérnek, s elégedetten nézik a fűtésszámlát. Az origo.hu cikkének fényében elég nehéz megítélni, hogy a magyar nyugdíjas azért nem megy Ausztráliába, mert soha a büdös életben nem telik neki arra, hogy ellátogasson a távoli kontinensre, vagy amúgy is utálja a börtönszigeteket, s megengedheti magának azt a luxust, hogy a telet is itthon töltse.

Említettem az Origo tényeit. Az érvelés arra épül – ahogy azt a portál pontosan hivatkozza is –, hogy a szegénység kockázatának „azok az emberek vannak kitéve, akik olyan háztartásban élnek, amelynek ekvivalens összjövedelme nem éri el a háztartásokra számított nemzeti ekvivalens mediánjövedelem 60 %-át.” Az Eu-s átlag e mutató tekintetében 14 %. Ezzel szemben a magyar valóban csupán 9 %. Hurrá!

A cikk szerzője azonban arról feledkezik meg, hogy egy ilyen arányszámból nem lehet kenyeret venni. Az aligha segíthet egy magyar nyugdíjason, hogy az uniós átlagnál messze alacsonyabb nemzeti ekvivalens mediánjövedelemhez az ő ekvivalens összjövedelme közelebb áll. Létezik olyan mutató, amely meggyőzően jelzi, hogyan lehet megélni egy jövedelemből. Ezt vásárlóértéknek nevezik. S bizony, a magyar nyugdíjak valós vásárlóértéke a tagországok utolsó harmadába esik, ahogy arról a napi.hu egy augusztusi cikke is beszámol a 2017-es adatok alapján.

Ezért gyűjtenek sokan tüzelőt az erdőkben, s ezért nem töltik helyette a telet Ausztráliában. Úgy tűnik, a mindent felülíró szervilizmus az olvasók információ iránti igényének kielégítése helyett egyre inkább egy szűk elit narratíváját igyekszik szolgálni: alacsony infláció, csökkenő hiány, növekvő GDP, emelkedő fizetések, álomnyugdíjak. Aki nem így látja, az tudjuk, annyit is ér. Ki kellene egyszer hozni, s megsétáltatni a kutyát az erdőbe. Akkor talán szembe jönne a valóság.

Képek forrása: mek.oszk.hu / hvg.hu / napi.hu