Szabadság, macskák, szerelem

2018. augusztus 17. - Blogger Bob

Ma a macskákról írok. Jó régóta vannak velünk.

macska1.jpgAkadnak olyan források, amelyek szerint már vagy 9000-9500 éve. Együttélésből ez azért elég sok. Kutyás emberként még bosszant is egy kicsit, hogy talán még az ebeknél is régebb óta kísérik az embert.

Ha valami régi dologról van szó, szokás mondani, hogy már az ókori egyiptomiak idejében is… Ez a kimondhatatlanul szépséges szobor bizony onnan származik, igaz, jóval későbbi időkből. A franciák persze lenyúlták ezt is, hogy aztán a Louvre-ban dicsekedjenek vele. Emlékszem, amikor először láttam, annyira lenyűgözött, hogy percekig mozdulni se tudtam előle.

Ez a minden felesleges részletet nélkülöző, egységes tömbben megjelenő nyugalom és titokzatosság egyszerűen nem eresztett. Ha jól emlékszem, ez egy több. mint 2500 éves szobor. Az a tárgy, ami képes sértetlenül átvészelni ennyi időt, rengeteg titkot hordoz magában. A világot, amelyből érkezett, tökéletesen kiegyensúlyozott mozdulatlanságával zárja magába, meg azzal, ahogy elnéz melletted. Nem igazán keresi veled a kontaktust. Szinte kényszerít arra, hogy te hódolj neki, s fenntartások nélkül meg is teszed. Aligha tehetsz mást, ha belátod, képviseli mindazt, amiből lettél, ami vagy, illetve aminek lenned kellene ma is, itt, ebben a viharvert, a saját értékeivel szembeforduló, lezüllött Közép-Európában.

macska2.jpgPersze, ha Párizs és macska, akkor Le Chat Noir. A 19. század végén, Rodolphe Salis kocsmájában, a Monmarte-on jön létre az egyik legelső kabaré. Claude Debussy, Henri de Toulouse-Lautrec és még rengeteg ismert figura fordult meg itt a korabeli művészvilágból. Ma mégis leginkább egy macskáról, pontosabban egy macskás plakátról emlékszünk rá. Megvan, ugye? Ott virít teáskannákon, kávéscsészéken, pólókon. Théophile Alexandre Steinlen plakátja szinte egybeforrt mindazzal, amit Párizs jelent.

kep3.jpgElképesztő lehetett beülni egy ilyen helyre a kavargó szivar és cigarettafüstbe egy abszintra, a művészek, intellektuellek, nagyúri dámák és kurvák közé. A legtökéletesebben talán a mindig zseniális Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban adja vissza ezt a hangulatot. Mindenkinek látnia kellene. Itt éppen Lautrec-kel, Degas-val és Gauguinnal futnak össze a főszereplők.

De vissza a macskákhoz. Köztudomású, hogy a kutyák gazdái egy idő után hasonlítani kezdenek négylábújukhoz. Vagy fordítva. Vagy ez is, az is. Szerintem így van ez a macskákkal is. Jócskán van hasonlóság egy cicus és a gazdája között. A macskás emberek, hogy is mondjam, talán épp úgy őrzik a függetlenségüket, mint a házi kedvencük.

macskak4.jpgMegjelennek, ha szeretetre, ölelésre vágynak, ám lelépnek bármikor, ha épp arra támad kedvük, hogy elkószáljanak. Kedvesek, dorombolnak, ha jó vagy hozzájuk, ám ha megbántod őket, napokra, vagy akár örökre is eltűnnek. Nem nagyon fogadnak el más viszonyulást, mint a behódolást. Az biztos, hogy ők soha nem fogják „dacos nyakuk hajlítani”. Így aztán eléggé aszimmetrikus ez a viszony. Tökéletes odaadást várnak el tőled. Legyél ott, ha ők úgy akarják, simogasd őket, ha épp ezt kívánják, de cserébe legfeljebb dorombolást adnak. Bár szerintem az is inkább nekik jó. Feltétlen szeretet. Ez az, amit várnak tőled. S bár kiszolgáltatott vagy velük szemben, ha egyszer odakuporodott egy az öledbe, soha többé nem tudod elereszteni.

Képek forrás: maullarte.com / art.com / asharperfocus.com

A bejegyzés trackback címe:

https://bloggerbob.blog.hu/api/trackback/id/tr7114186733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.