A plakát

2018. február 16. - Blogger Bob

egyutt_bontanak.jpeg

Nézem ezt az idióta plakátot. Azon már nincs mit borongani, hogy kitalálói mit gondolnak rólunk, magyarokról.

Azon sem, mit a saját választóikról. Nyilván lesújtó a véleményük, ha azt gondolják, hogy ezzel a kampánnyal bármit képesek elérni. És ezen az sem változtat semmit, ha tényleg képesek. Márpedig úgy tűnik, a dolog működik. Amikor a reggeli kávé és croissant mellett az újságot lapozva megpillantom, amint két idős úr összehajol néhány korai kisfröccs fölött, önkéntelenül megborzongok. A töredezett, alig hallhatóan elsuttogott szófoszlányokból kiderül, e reggeli áhitat középpontjában az áll, hogy Soros megint készül valamire. Minden arról árulkodik, e jól felépített, mégis irracionális rágalomhadjárat beváltja a hozzá fűzött reményeket. Az öregek oly leplezetlenül zsidóznak, mintha bizony nem élték volna át a második világégést.

Soros Györgyről sincs sok értelme tépelődni. Felette áll ő ezeknek a dolgoknak. Hogy őszinte legyek, szerintem összetehetjük a két kezünket, amiért eddig nem vonta össze szemöldökét, s nem vetítette ki Orbánnal szemben érzett – nyilván létező, s tegyük hozzá, teljességgel indokolt – indulatait az ország egészére. Akkor aztán volna itt nemulass.

Mindezzel azonban foglalkoztunk eleget. Az idő rendbe fogja tenni ezt is. Aki arra érdemes, a történeti emlékezet dicsőinek fénylő csarnokába kerül. Aki meg arra, az a történelem pöcegödrébe. Ami azt illeti, utóbbiban meglehetős zsúfoltság uralkodik már most is, pedig újabb jelöltjeink volnának bőven.

Most inkább nézem ezt a legújabb kori borzalmat. A plakátot. Miféle beteg elme képes politika címén ilyen óvodás montázzsal előállni. Elképzelem, ahogy e fejcserés támadáshoz beállítják az öt statisztát.

– Te leszel a Szél Bernadett, te Gyurcsány, te az atyáskodó Soros, te Vona, te pedig Karácsony.

Aztán a rendező/kivitelező körbejáratja indulatos tekintetét.

– Hol vannak a drótvágók? Megmondtam, hogy legyen itt minden időben!
– Bocs főnök, most értem vissza. Az Obiba kellett kirohannom értük, de a gyorsforgalmi megint beállt. – rebegi élénken egy lóti-futi forma csatlós.
– Fogjátok meg! Gyerünk! Mindjárt itt vannak! Ne úgy, te szerencsétlen! Hát soha nem volt még a kezedben drótvágó?
– Nem. De engem nem is ezért…
– Kuss! Hol a kerítés? – üvölt – Nincs kerítés?
– Bocs főnök – hajol közelebb egy informatikus -, arra gondoltunk, az is majd photoshoppal oldjuk meg.
A fotós is odasomfordál.
– Uram, nekem így nem megy. Ez így egyszerűen lehetetlen.
– Magának meg mi baja? Bökje ki végre!
– A világítás.
– Mi van a világítással?
– Kevés a fény?
– Hol?
– Itt.
– Itt? – értetlenül néz körül.
– Itt.
– De hát most csináltattuk meg. Egy rakás uniós pénzt csoportosítottunk át ide.
– Akkor is kevés.
– Szóljon már valaki Tiborznak!

Az előbbi lóti-futi rémült tekintettel jelenik meg újra.

– Főnök! Főnök! Itt vannak!
– Francba.

Belép két Giorgio Armani öltöny, meg egy Louis Vuitton táska.

– Ez lesz az? – kérdezi az egyik öltöny.
– Uraim! Örülök, hogy megérkeztek. – tördeli kezét a kivitelező.
– Ez lesz az? – kérdezi a másik öltöny.
– Igen, ez. Valahogy így képzeltük el.
– Hm. Nekem bejön.
– Ja, zabálni fogják.
– Melyik a Soros?
– Ott középen, uram - feleli a kivitelező továbbra is a kezét tördelve.
– Nem lehetne kicsit gonoszabb az arca? - kérdezi az első Armani öltöny.
– Elnézést uram, Önnek tökéletesen igaza van, de az nem az ő feje. Azt levesszük, és majd a helyére tesszük az igazit.
– Értem. Úgy jó lesz.
A Vuitton táska, aki egész idáig hallgatott, most elgondolkodva megszólal.
– Molnár. Hol a Molnár Gyula?

A kivitelező arca elfehéredett.

– A Molnár? Hol a Molnár? Basszus, őt elfelejtettük.

A két Armani öltöny egymás szavába vágva kezd ordibálni.

– Elfelejtették?!
– Ez hallatlan!
– Megengedhetetlen!
– Ezért maga felelni fog!

A Vuitton táska közelebb lép a csoporthoz, onnan méregeti őket.

– Molnárt elfelejtették. Az MSZP lemarad a plakátról. Ez zseniális.

Aztán elkészül a fotó, kicsit gyéren megvilágítva. Én meg csak nézem a végeredményt, ezt a borzalmas plakátot és szörnyülködöm. Végül a szép emlékű Palik László hangján szólal meg bennem a kérdés: de most tényleg, hová tűnt Molnár Gyula?

A bejegyzés trackback címe:

https://bloggerbob.blog.hu/api/trackback/id/tr2013675602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.