Hosszú hétvége. Nagyon hosszú. Péntek délutántól a szerdai munkakezdésig. Ideje volt.

Ízetlen tréfa volna a mi külgazdasági és külügyminiszterünket Nagy, vagy I. Péternek nevezni.

Elment a nemzet gázszerelője. 52 évesen fogta magát, akkurátusan behajtotta a napi feladatokat tartalmazó dosszié fedelét, felállt vezetői bőrfoteléből, s ha nem is angolosan, de távozott.

Helyzet van. Méghozzá elég komoly. A súlyát kétség kívül az a több tízezer ember adja meg, amely tegnap már másodszor vonult az utcára, hogy hangot adjon az elégedetlenségének.

Na, most jött el az a pillanat, hogy elmehet mindenki a jó büdös francba, akinek köze van ehhez a gyalázathoz, vagy akárcsak egyetért vele.

Ott hagytuk el legutóbb, hogy ne menjünk bele a számmisztikába. Valahol tényleg teljesen mindegy, hogy 20, 40, 60, vagy 100 ezren voltak kint április 14-én a Kossuth téren.

Jókora demonstráció készül holnap fél 6-kor az Operaház előtt. A győztesek között van, aki a létjogosultságát kérdőjelezi meg egy ilyen ellenzékinek mondott megmozdulásnak, van, aki az értelmét, van, aki a szervezők legitimációját tagadja és van, aki úgy en bloc köp az egészre.

Elszórt pet palackok, szél sodorta zacskók. Betört ablakú útlevél-ellenőrző bódék, szanaszét szürke betontömbök. Lehangoló por és kosz mindenütt.

 A tv képernyőjén a vezér keresztnevét skandálja a mámorban úszó tömeg. Ő pedig köszöni mindazoknak, akik imádkoztak értük és érte. Valami Magyarországon ezzel végleg véget ért. Nevezzük így, az ártatlanság kora.

Végtelenül leegyszerűsítve a tényeket, valami egészen fura szembenállássá csupaszult a mai országgyűlési választás látszólagos tétje.