Három dologból van nagyon elegem. Egyrészt a hazai egészségügyből, s az ezzel szerintem szorosan összefüggő állapotomból.

A rendszerváltás előtti pedagógia elég nehezen viselte a sokszínűséget. Legtöbb helyen addig gyötörték a bal kezes kölyköket, amíg át nem szoktatták őket arra, hogy írjanak, egyenek, és egyáltalán csináljanak minden egyebet azzal a kezükkel, amelyikkel egy tisztességes szocialista ember is teszi,…

Rémes napom volt kedden. Nyilván mindenki számára ismerős, amikor rohangálsz reggeltől estig, rossz hírek érkeznek innen-onnan, milliónyi apróság tördeli darabokra az időd és valahogy semmi nem úgy sikerül, ahogy elképzelted.

Hétfőn este, Győr és Szombathely között jó ideig azon morfondíroztam, mennyivel jobb egy négysávoson 110-el suhanni a kiadós alvással csábító ágyam felé, mint annyi éven keresztül a kanyargós, s bizony életveszélyes 86-oson.

Beszéljünk úgy, ahogy Magyarország miniszterelnöke elérkezettnek tartja, megalkuvás és szemérmeskedés nélkül. Március 15-e valahogy mindig nagy vágyakat és reményeket ébreszt a magyarban. A vágyak többnyire őszinték, a remények legtöbbször csalfák.

Most akkor mi van? Az emberben egyre kavarognak a gondolatok. Persze, először a nagy klasszikus, A szarvasvadász jutott az eszembe, De Niro felejthetetlen, Oscar-díjjal is jutalmazott 1978-as alakításával.

Csak fekszem a kórházi ágyon, s bámulom némán a plafont. Unatkozom.

Kórház, 2. emelet, 217-es számú kórterem. Utókezelés. Nem is hangzik rosszul. Valami olyasmit sugall, hogy a terápia eredményes volt, a beteg él, csak még kell rajta bíbelődni ezt-azt.

Az állatvilágból közismert az a magatartásforma, amikor – hát, nem is tudom, mi volna itt a helyes megfogalmazás, talán ez – a gerincesek, szóval a halak, kétéltűek, hüllők és emlősök természetes méretüknél jóval nagyobbnak mutatják magukat.