Fura ez, mert most szeretnék megszólítani mindenkit, aki megtisztel azzal, hogy követi ezt a blogot.

Persze köztük a barátaimat, aztán azokat, akik ismeretlenül nyilvánítanak tetszést, s bíztatnak a folytatásra, és persze azokat is, akik kulturált módon szállnak velem vitába, mert más értékrend felől nézik a világot. De tudják mit? Még a szitkozódókat, gyalázkodókat is. Nem maguktól lettek ők olyanná, amilyenek. Ám sehogy nem találok olyan formát, amely e sokaságra és sokszínűségre egyszerre alkalmazható volna, s ne lenne stilisztikailag elkerülhetetlenül vállalhatatlan. Maradjunk hát ennyiben:

Kedves Olvasóim!

Ahogy tegnap már utaltam rá, holnap egy elég komoly műtét vár rám. S bár a blog egy meglehetősen szubjektív műfaj, nem vagyok az Egyesült Államok elnöke, akinek – szemben pl. a magyar közjogi méltóságokkal – az egészségi állapota nagyon helyesen közügynek minősül, így a leghatározottabban az általa kép.

A tényt magát is csak azért hozom szóba, mert néhány napon keresztül várhatóan még a szokottnál is kevésbé leszek magamnál. Már itt fekszem a kórházi ágyon, viszonylag jó körülmények között, s bizony komoly vágyakozás buzog bennem, hogy elmondjam, mit gondolok a BKV klímás buszairól, tekintettel a kinti 30 ℃-ra, vagy ahogy Tarlós főpolgármester úr állítja, a metrószerelvények orosz felújításának sikeréről, esetleg arról, hogy a Magyar Idők már a Budapesti Ügyvédi Kamarát is Soros ügynökének tekinti. Ezektől a beteges dolgoktól azonban tartok tőle, magam is még betegebb lennék, meg hát az orvosok is mára, s a közeli napokra nyugalmat írtak elő a számomra. Nem lesz egyszerű.

A műtét természetéből adódóan egészen bizonyos, hogy hetekig kórházi körülmények között kell maradnom, majd hónapokig tartó rehabilitáció következik. Mindezek miatt elképzelhető, hogy egy ideig ritkábban, vagy kevésbé rendszeresen fogok írni. Jobban belegondolva azonban, ágyhoz kötve, ennek akár az ellenkezője is előfordulhat.

Annyit megígérhetek, hogy amint a körülményeim engedik, újra hallanak rólam. Az írás ugyanis szép lassan a létformámmá vált.

Ha már így „beszélgetünk”, had’ köszönjem meg eddigi megtisztelő figyelmüket, remélve, hogy a jövőben is kitartanak mellettem. Holnap pedig szorítsanak kicsit nekem, ha lesz egy percük erre. Érezni fogom, s higgyék el, a segítségemre lesz.