Az állatvilágból közismert az a magatartásforma, amikor – hát, nem is tudom, mi volna itt a helyes megfogalmazás, talán ez – a gerincesek, szóval a halak, kétéltűek, hüllők és emlősök természetes méretüknél jóval nagyobbnak mutatják magukat.

Az etológusok szerint, ezzel részben félelmüket igyekeznek leplezni, részben pedig, az előbbiekkel nyilván szoros összefüggésben az ellenfeleiket elijeszteni. Mindenki látott már a 

Nos, az eddigiekből annyi mindenesetre kitűnik, hogy a méretnek igenis van jelentősége. Magatartáskutatók azt is állítják, hogy a magasszintű intelligenciával rendelkező kutyák, a méret érzékelésének köszönhetően egészen pontosan fel tudják mérni, van-e esélyük egy másik négylábúval szemben. Ha nincs, akkor szinte soha nem bocsátkoznak küzdelembe. Marad az, amit oly gyakran tapasztalunk. Az aprócska ebek félelmükben veszettül ugatják nagyobb termetű fajtársaikat. 

Az ember eredendően természeti lény. Hasonló viselkedésminták a homo sapiensnél is megfigyelhetők. Vidéki kocsmákból ismerjük azt a testtartást, ami arra emlékeztet, mintha az illető két jókora dinnyét hordana izzadó hóna alatt. Vagy ott van – jaj, de nem szeretném rajongótáborát magamra haragítani – a saját, tegyük hozzá rögtön, hogy kiérdemelt tekintélyét a Floyd Mayweather elleni küzdelemmel lenullázó ketrecharcos, Conor McGregor. Két, mélyen egymás szemébe néző bokszoló pillantásában lehet némi fenyegetést érezni, ha legtöbbször szánalmas is egy-egy ilyen jelenet. Mondjuk Tyson esetében egy ilyen egymásnak feszülésre sem volt szükség ahhoz, hogy az ellenfél összecsinálja magát. McGregornak a Monty Pythonból ismert Hülye Járások Minisztériumába inkább illő, karlóbáló mozgásától azonban hamarabb lehet röhögőgörcsöt kapni, mit megijedni. Aki ismeri, úgyis tudja, miről beszélek, nem mutatok rá példát. Mindez eljátszható a hangerővel is. A kiabálás célja is az ellenfél elriasztása.

A lényegre térve, fogadjuk el, hogy valahol Orbán is csak ember. Nyilván megvannak az ő félelmei is. A diplomáciai eseményeket rögzítő fotókon jól látható, mennyire igyekszik a testmagasságánál sudárabbnak, vagy legalábbis az elképzelt jelentőségének megfelelően magasnak mutatkozni. A zsebre tett kézről nyilván ő is tudja, hogy faragatlanság. Ez a nonverbális gesztus azonban egyszerre elégíti ki a könnyedség látszatára való törekvést és az „én ezt is megtehetem” tekintélyelvű mozgásformáját.

Orbán maga számolt be fiatalkori félelmeiről. Az embernek szinte az az érzése, hogy kényszeresen kreál magának ellenségképeket. Egyre nagyobbakat, hisz egy vezető elismertségét és tekintélyét nyilván azon is le lehet mérni, milyen, s mekkora ellenfelekkel kell napról napra felvennie a harcot. Olyan ez, mint a bokszban. Előbb az amatőrök apróbb bajnokságain kell vitézkedni, aztán valamely világversenyen, jó esetben olimpián. Utána jöhet a profi pályafutás, felvezető meccsekkel, gyengébb ellenfelekkel szemben, majd következnek a címmeccsek. Előbb alacsonyabb színvonalú szervezeteknél, majd a tekintélyesebbeknél. Végül eljutunk e csúcsig, a címegyesítő küzdelmekig. Ilyenkor persze könnyen belefuthat a magát nagy bajnoknak képzelő versenyző egy-egy jókora pofonba, amely akár a pályája végét is jelentheti. Ugye ismerős.

Mintha a miniszterelnök is valami hasonló utat járna be. A félelmei közül ismerjük az apai pofonokat, melyekről egy 1989-es interjúban számolt be.

Aztán tudható az is, hogy egyetlen ellenzéki figurától tart a kezdetektől a mai napig. Ez a mumus nem más, mint Gyurcsány Ferenc.

Úgy tűnik azonban, szép lassan hozzászokott a Gyurcsány irányából érkező fenyegetéshez, s mára komolyabb ellenfelekkel szemben is igyekszik megmutatni államférfiúi nagyságát. Valljuk be, ahhoz már komoly eltökéltség, ha tetszik bátorság, vagy éppen őrültség kell, hogy egy uniós tagállam vezetőjeként magával az Unióval forduljon szembe valaki. Szinte mindegy, miről van szó, demokráciadeficitről, transzparenciáról, rokonok gyarapodásáról, migrációról, ő tarajos sülként a tüskéivel fordul afelé a közösség felé, ahová bejutni évszázadok óta Magyarország legnagyobb sikere volt. Aztán amikor kiderült az Unió impotenciája a renitensekkel szemben, egy filantróp világpolgárnak feszült neki, tollait felborzolva mutatva nagynak magát. Annak a Soros Györgynek, aki nélkül most talán fogalmazó lenne egy ügyvédi iroda eldugott sarkában. Végül most, amikor már ez is kevés neki, a komolyabb diplomáciai érzékenységgel aligha vádolható Szijjártó Péter közreműködésével már egyenesen az Egyesült Nemzetek Szövetségét osztja ki. Ez sem új a világtörténelemben. Ami először eszébe jut az embernek, az 1960. október 12., New York, ENSZ közgyűlés. A világpolitikai súly persze nagyságrendekkel nagyobb, a testmagasság viszont kétség kívül nem az. Igen, az a tanácskozás, amelynek során Nyikita Hruscsov a cipőjével verte a pulpitust.

Lehet így is külpolitikát csinálni. Akár az elefánt a porcelánboltban. A történet végét mindannyian ismerjük. Hét év, gyakorlatilag háziőrizetben.

Az jár az eszemben, hogy lehet-e még ezt fokozni? Mi az, amivel még szembe fordulhatunk, és nagyobb, mint az ENSZ, hogy aztán ő ettől is még nagyobbnak tűnhessen. Csak jó volna találni ellenségképnek valami galaktikus birodalmat. Nem. Ismerve a körülményeket és a demokráciáról alkotott elképzeléseit, szerencsésebb volna inkább egy galaktikus köztársaságot előbányászni valahonnan.